Az emberek nagy része nem ismeri a vízprobléma hazai következményeit.
A globális éghajlatváltozás lényegével és fogalmaival a hazai lakosság tisztában van, azonban az emberek döntő többsége ezt természeti veszélynek tekinti, a sokkal inkább húsba vágó gazdasági és társadalmi következményekre szinte senki sem gondol – derül ki a Magyar Természetvédők Szövetsége és a Cognative közös 2009. decemberi kutatásából. Megdöbbentő, hogy többen tudnak a jég- és hóolvadásról, mint a hazánkat valóban fenyegető elsivatagosodásról. A média hatásának tudható be, hogy a Budapestiek és Pest megyeiek még a tenger- és óceánszint emelkedését is jobban ismerik mint a Magyarországon várható aszályok és szárazság veszélyét.
A kutatás során, reprezentatív mintán a 15 éves és idõsebb magyar állampolgárok véleményét kérdezték meg. A felmérés eredményei alapján kiderül, hogy a lakosság 92%-a hallott már a klímaváltozásról, az éghajlatváltozásról nem értesültek száma ezzel szemben nem jelentős.
Csupán természeti következményekre számítunk, vagy tisztában vagyunk azzal, hogy a klímaváltozás a gazdaságunkat és a társadalmunkat is érinteni fogja?
Arra a kérdésre, hogy milyen hatásait ismerik a klímaváltozásnak, a megkérdezettek spontán módon szinte kizárólag közvetlen természeti következményeket említenek, mint például a sarki és magashegységi jég és hó megolvadása (26%), az évszakok összemosódása (23%) és az átlaghőmérséklet emelkedése (23%). Azt jól mutatja a felmérés, hogy a környezeti változásokból fakadó további következmények (fajok kihalása 6%, gazdasági és társadalmi következmények, mint például a szegények korlátozottabb alkalmazkodó képessége 4%) kevésbé jutnak be a köztudatba. Többet tudunk az olvadó jégsapkáról, mint az elsivatagosodó alföldről.
Elgondolkodtató adat, hogy egyre többen tudnak a sarki és magashegységi jég és hó megolvadásának jelenségéről, miközben a hazánkat reálisan veszélyeztető elsivatagosodás és tartós szárasság megy ki a köztudatból (28%-ról 17%-ra csökkent). Mivel a jégsapkák olvadásának kérdése egyre gyakoribb téma a mindennapi médiában, jól látszik, hogy a lakosság nagy része főleg ezekből a forrásokból szerzi ismereteit a felmelegedésről.
A vidékiek reálisabban látják az éghajlatváltozás helyi következményeit?
Igen. Úgy tűnik, hogy a Budapesti és Pest megyei lakosság körében erősebben megfigyelhető a médiahatás, mint a 8 vidéki fókuszmegyében mért mintában. A vidékien megkérdezettek közül legtöbben a jég és hóolvadást és a felmelegedést ismerik, de harmadik helyen rögtön a szárazság említése áll. Budapesten és Pest megyében is leginkább a jég- és hóolvadás jut legtöbbször eszébe az embereknek, de a várható elsivatagosodásnál még az óceánok és tengerek vízszintjének emelkedéséről is többen tudnak. Mintha a fővárosiak egy izolált buborékban élnének, ahol a valóságról begyűjtött információjuk csak a médián és a nemzetközi természetfilmeken keresztül érkezne.
A klímaváltozás lehetséges következményei közül legkevésbé aggasztónak egy új népvándorlást (éghajlati menekültek), a szegények/gazdagok közötti különbségek növekedését és a potenciális háborús konfliktusok kialakulását tartották.
Mennyit tud a lakosság a környezettudatosságra fordítani?
A lakosság klímatudatosságra törekvése a megkérdezettek saját bevallása szerint olyan kis költségvetésű újításokban mutatkozik meg jelentősebben, mint például a hagyományos izzók energiatakarékosra való cseréje (58% számolt be erről), a nyílászárók kicserélése (36%) vagy a háztartási gépek készenléti üzemmódjának kiiktatása (36%). Nagyobb befektetéseket csak kevesen engedhetnek meg maguknak.
Forrás: Magyar Természetvédők Szövetsége - http://www.klimatorveny.hu/
Szembesítés, lehetőségek, teendők
Írta: Dr. Glatz Ferenc, akadémikus, a Földhasználati és Vízgazdálkodási Nemzeti Stratégiai Bizottság elnöke
Szembesítés
A címadással jelezni kívántuk: szembesültünk a Duna–Tisza-köz legnagyobb természeti és immáron gazdasági-társadalmi konfliktusával. A talajvízszint – először fokozatosan, majd az 1990-es években drasztikusan – süllyed, nem is beszélve a korábbi lecsapolások következtében előállott szikesedésről, annak előrehaladásáról. Mindez csökkenti a terület eltartó-képességét, évszázados termelési kultúrák mennek tönkre. A népesség úgy érzi magára maradt: a „segíts magadon, az Isten is megsegít”-elve alapján engedély nélküli kutakat fúrnak, szétengedik a vizet a homokon. A köz- és szakigazgatás hallgatólagosan tudomásul veszi mindezt: a vízhiányra pazarlással válaszolnak az emberek, az igazgatás tehetetlenségérzete pedig őszintétlenséggel és hamis „elnézéssel” párosul.
Ezt a magatartást meg kell változtatni, mert ez rossz a természetnek és rossz nekünk, az embereknek. Mind a gazdálkodóknak, mind a közösség sorsáért – és a természet karbantartásáért – felelős vezetőknek. Pontos helyzetfelmérést és határozott helyzetelemzést kell készíteni, megfogalmazni a lehetőségeket, a teendőket és azokat a döntéshozó testületek elé terjeszteni. Mulasztás volna ezt nem megtenni.
Az okok
Melyek az okok? Vajon nem másról, mint természettörténeti folyamatokról van szó? Éghajlatváltozás gyorsult fel, amelynek része a csapadékcsökkenés, és amely együttmozog a talajvízszint süllyedéssel? Vagy pedig „emberi tényező” (antropogén tényező) az oka a szavannásodásnak? A múlt századi vízlecsapolások, a víz lefolyásának siettetése, azután a növénytermesztési rablógazdálkodás okozza a korábbi természeti egyensúly megbomlását? Az, hogy mind nagyobb területen kitakarták a földet, felszántották az ősgyepet, majd ellenőrizetlenül emelték ki a vizet, korszerűtlenül öntöztek-öntöznek? Az Alföldet először Trianon után fedezte fel a magyar társadalom a volt peremterületek leszakadása után. Majd másodszor az 1960-as években. Mindkét felfedezés élelemtermelési és természet-átalakító akciókkal párosult. Lehet, hogy éppen ez volt a rossz irányú folyamatok megindításának oka? Természet- és társadalomkutatók vizsgálják az okokat, de az összegzés hiányzik. Az embereknek nem tudunk biztosat mondani.
Lehetőségek
Melyek a lehetőségek? A gazdálkodási és igazgatási (politikai) lehetőségek? A gazdálkodásban a korszerű természetgazdálkodás normáinak bevezetése hozhat-e eredményt?
Vízvisszatartás – ez az első lehetőség. A víz a 21. században felértékelődik világszerte, az egyik legfontosabb természeti kincs lesz a Földön. (Országos hiányosság! Ide folynak össze Magyarországra a Kárpát-medence vizei, és mi nem hasznosítjuk azokat, hanem a jogosan félt árvizek miatt siettetjük ki a vizet az országból. Hiányosság egyéni szinten: a csapadékot nem tartjuk meg – mert technikailag felkészületlenek vagyunk, a kis műtárgyak-ciszternák drágák, nincs ösztönzési program, és hiányzik a környezetgondos egyéni magatartás. Restek és rendetlenek vagyunk?..
Tudomásul venni a természeti folyamatokat és igazodni azokhoz! A szárazodás következményeit a gazdálkodásban érvényesíteni. Ösztönözni a váltást a növénytermesztésben, állattartásban, ősgyep, erdő, vízgazdálkodásban segíteni az ökoturizmus terjedését – vagyis a hátrányból előnyt formálni?
A természeti folyamatokhoz igazodó térségszintű táj-rehabilitációt végrehajtani? A Tisza-program árvízvédelmi és környezet-rehabilitációs programjának részeként az itt tartott vízre épülő gazdálkodás újra kifejlesztése? A 18–19. század aktív ártéri gazdálkodásának rehabilitációja modern körülmények között? A hal, kagyló, teknős, vadvízi állatok, az ártéri baromfi-, juh-, birka-tenyésztés ösztönzése? Amely párosul az új európai piacok felkutatásával és kihasználásával?
Van-e egyáltalán az államnak vagy az önkormányzatoknak mindehhez ereje? Anyagi és szellemi ereje? Van-e az egyes egyénnek mindehhez felkészültsége és kedve? (Mert ez is tényező!) A lehetőségeket reálisan számba kell venni.
Az állami költségvetés az Alföldön aktív legyen az infrastruktúra-fejlesztésben (autóutak, település, iskola és internet-hálózat), illetve az árvízvédelem terén. Ez egész Kelet-Magyarország versenyképességének feltétele. Óriási pénzösszegek és óriási szellemi tartalékok mozgósítását kívánja mindez, ráadásul évtizedes program keretében. Marad-e pénz és energia mindemellett a Homokhátságra, a Dél-Alföld ivóvízgondjainak megoldására, a Jászság és Hajdúság, Nyírség problémáira, vagy a különböző ösztönző-rendszerek finanszírozására? Egyáltalán: milyen legyen az arány a költségvetés-felhasználásban a közvetlen (központi) építkezések és az egyéni ösztönzések között? És milyen eszközöket vehetünk igénybe? Ami biztos: a közvetlen és ellenőrizhetetlen támogatási rendszer, a kijárásos politika elvtelen gyakorlata nem folytatható. Kevés és nem hatékony...
Mi legyen az állam, az önkormányzatok és az egyén gondja? Kinek mire van lehetősége? Vajon lehet-e folytatni a „mindent felülről várás” évszázados politikáját? Aligha. Ahol túl nagy hatalma van a kormánynak, ott visszafejlődnek az önkormányzatok, az emberek városi-egyéni szinten passzívak lesznek – nagy tanulsága ez a világtörténelemnek. Magyarország európai felzárkózásának ügye az önkormányzatok és a helyi értelmiség kezében van. Aktívabb helyi politizálásra, a helyi érdekek pontosabb megfogalmazására, helyi cselekvési programok kialakítására van szükség, s ezeket a programokat a pártpolitikai érdekek fölé helyezni – ez az egyik következtetésünk az Akadémia Nemzeti Stratégiai Programjaiból, amelyet Magyarország föld, víz, kulturális állapotának feltárásáról és a jövő lehetőségeiről folytatunk 1996 óta. Milyen lehetőségek vannak a Homokhátság önkormányzatainak kezében? Mennyire felkészültek a helyi értelmiségiek, a helyi szak- és államigazgatási adminisztráció? Mennyi elszántság van a helyi emberekben?
Cselekvési program
Kutatók, politikusok, önkormányzati vezetők és civil szervezetek, egyének közös programja lehet csak a Homokhátság-program. Nem biztos, hogy pontosan megállapíthatjuk a jelenkori konfliktus okait – de összegezni kell az eddigi kutatásokat. Nem biztos, hogy pontos „recepteket” tudunk adni a következő évtizedekre – de meg kell kísérelni reálisan szembenézni a rövid távon sürgető teendőkkel és a hosszú távú tervekkel. Nem biztos, nem biztos – de meg kell kísérelni...
Egy biztos: őszintén kell beszélni, nem lehet az embereket bizonytalanságban hagyni, nem lehet a természetet karbantartás nélkül hagyni. A helyi politika képviselői évtized óta hozzák a közvélemény elé a részkonfliktusokat (öntözés, Duna–Tisza-csatorna, lakossági elvándorlás stb.). A központi adminisztráció is megtette az első lépéseket (kormányhatározat a Homokhátságról, miniszteri biztos kiküldése). Most a helyi vezetők, gazdálkodók, az országos politika és az akadémiai kutatók együttes fórumán az összegzés megindítását kezdeményezzük. Hogy jelezzük: a szembesítés megtörténik, amit tudunk, azt őszintén megmondjuk, javasolni csak realitásokat fogunk, s ezzel a döntéshozók helyzetét – s reméljük mindenekelőtt a helyi népesség tisztánlátását – segítjük.
Indulatos írás a Duna-Tisza közi Homokhátság ügyéről
Írta: Dr. Csatári Bálint, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének igazgatója
Az 1990-es évek eleje: vízügyi szakemberek, természetvédők, a tanyákon gazdálkodók is jelzik Kiskunság homokvidékének a „tetején” úgy tűnik, valami nagy baj van. A hetvenes évtized elejétől rendszeresen elmaradó, nagyrészt téli – azaz beszivárgó – csapadék hiánya miatt tartósan csökkenni kezdett a talajvíz szintje. Van, ahol méterekkel, van, ahol kevéssé. A régi ásott kutak szinte egytől-egyig kiszáradtak. Az akkor divatba jövő csőkutakat is egyre mélyebbre kellett fúrni. Az időszakosan vízjárta – a gazdag madárvilág vártáiul is szolgáló – tavak, semlyékek vize szinte eltűnt a pótolhatatlanul szép nemzeti parki területekről. A fák koronáinak tetején évről évre gyarapodó száraz gallyak mindenfelé jelezték: nincs elég víz. A nagyüzemek megszűntével, a művelésük alól kikerülő, korábban „rónásított” nagytáblákról egyre gyakrabban támadt a homokvihar. A felhagyott földeken, az egykori hobbikertekben nő a vaddohány. Emberek tízezrei szenvednek a szárazodástól – s a növekvő gyakoriságú aszályos évek után és az egyre több felhagyott „parlagon” tenyésző, – s a mára szinte elhíresült fű pollenjétől.
1993 őszén a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége, majd 1994-ben a Kormány is jóváhagyja az Alföld programot, a nagyrégió főbb és legsürgetőbb teendőinek fejlesztési dokumentumát. Ehhez kapcsolódva a Homokhátság ügyében is hasonló történik. Dokumentumokat, határozatokat fogadnak el a különböző politikai pártok helyi képviselőinek szép és közös összefogásával, a Bács-Kiskun megyei önkormányzat és vezetőinek érdemi közbenjárására, akik egyébként végig az ügy fontosságának megfelelő odaadással dolgoztak megoldáson. (Később, 1994-ben születik egy rövid halasztó határozat, hogy az egész programot „illeszteni kell” majd a megszületendő Területfejlesztésről és -rendezésről szóló törvényhez.) Az is megszületik. De a valódi „illesztés” elmarad. „Csak” egy külön országgyűlési, majd kormányhatározat szól a Homokhátság vízpótlásáról és vízvisszatartásáról. Többször, s más-más összetételben, Tárcaközi Bizottságok is alakulnak Budapesten. Tíz év után ún. Alföld-felzárkóztatási kormánymeghatalmazott is érkezik a tájra. De ütőképes hivatala, pénze, hatalma neki sincs. A megyei önkormányzat és vezetése is gyakran hiába igyekszik megtenni mindent, nem kap valódi döntési és cselekvési lehetőséget.
Néha, amikor év vége, vagy valamilyen beszámolási időszak van, akkor kisebb nagyobb konferenciák sorát rendezik itt-ott az érintett homokhátsági területen a problémáról. Igazából arról, hogy mi nem történt, illetve arról, hogy mit kellett volna tenni. Jönnek ekkor a politikusaink, s egy-két nagyra becsült – tárcaközi – minisztériumi szakember, s két-három óra időtartamú rendezvényen „beszélnek” a témáról.
A Homokhátság programjai több mint egy évtizede e konferenciákkal általában elintézettnek nyilváníttatnak.
A politikusok és a „fővárosi szakemberek” kipipálják: itt jártak ez ügyben. A helyiek meg csendben ülnek és hallgatnak. Van már, hogy annyian sem jönnek „le” a rendezvényre, hogy érdemes legyen a „terepre” is kimenni, s megnézni, hogy egyes gazdák 8-10 méter mélyre raknak le a föld alá kimustrált zetorgumikat egymásra, (mint hajdan a kútgyűrűket), s onnan próbálják a még meglévő kapillaritást használva kinyerni a minimális vizet az „életük és kertjük” viteléhez.
A Kiskunsági Nemzeti Park is próbálja az egyik-másik évben valóban bőségesebb csapadékot „visszatartani”. Sok szegény, egykori földjét nemrég visszakapott gazda tiltakozik, még „rongál” is. Mert nem kezdi el senki érdemben felvilágosítni és tanítani, hogy az Európai Unióban már régen külön is támogatják azokat, akik a tájak ökológiai értékekeit megvédve, őrizve gazdálkodnak. A megyei agrárkamara is programot indít. Igaz kevés tanyás gazda válaszol nekik pozitívan, hogy hajlandó lenne részt venni az elkerülhetetlenül szükséges gazdálkodás-váltás kísérletében: művelési módot és terméket cserélni, szárazságtűrőbbre. Szép és hasznos kiadványok jelennek meg, de ez a program is megtorpan. Sajnos. Hiszen azt sem tudjuk jószerivel, hogy kik, hányan és hol élnek és a hátsági tanyákon: csak azt, hogy összesen, több, mint 100 ezren. De, hogy gazdálkodnának-e, s mekkora területen, s hogy tudnának-e támogatással „csepegtetőn” öntözni, meg hogy volna-e piacuk a megtermelt javaiknak, arról semmit senki nem tudja ma sem. Egyszer kérdőíveztünk róla. Mondták a válaszadók persze, hogy kellene több víz, de fizetni nem tudnak érte. Csak a „szétesett” vízügyi szervezet egyik „társulási formációja” szedi be a pénzt a földterületeik után, rendre, s évente.
De a vízpótlás-vízvisszatartás érdemi ügye, az sehogyan sem akar előre menni. Túl sokba kerülne. „Egyáltalán megéri?” – kérdezik többen, akik pusztán csak az anyagi szempontokra vannak tekintettel. „Nem is lesz Duna-Tisza csatorna?! Akkor meg minek az egész?” – mondják, akik Kecskemétet európai folyó-kikötőnek képzelték a programban. „Jön egy két esős év, s nincs itt kérem semmi baj” – mondják azok, akik a politikusok és néhány „szolgáltató értelmiségi szakember” jó szándékú lobbiügyét látják csak ebben az egészben.
Kutatások, koncepciók és jelentések készültek. Aztán az az okos terv is megszületik, hogy ideiglenes tározókat kellene létesíteni a hátságon (amelyek egy részének helyén még ezer tavacska volt vagy 200 éve), s amelyekből természetes módon pótlódhatna a talajvíz egy része. Sőt, ha rendbe hoznák az egykoron a nagyüzemesítéssel eltüntetett, beszántott zsilipeket, csatornákat, átereszeket, amelyek hajdan volt kiváló magyar vízmérnöki tervi teljesítmények révén e térségben is okosan szabályozták, kormányozták a vizet, akkor már sokkal közelebb lennénk a megoldáshoz. Vagy, ha netán „visszatartatnánk” a hátságon a tanyavilágból 50 év alatt mesterségesen kialakított zárt települések hatalmasra nőtt ivóvízszükséglete számára mélyebbről kitermelt, majd fogyasztás után megtisztított rétegvizet. Az egykoron tanyás, ritkán lakott vidéki térség lakói ma már magas színvonalon urbanizált városokban és hasonlóan magas, modern vízfogyasztási igényű falvakban élnek. Fogyasztásuk megsokszorozódott, s a tisztított szennyvizet anélkül eresztik le a hátságról, hogy megkísérelnék elöntözni, vagy ipari erdők termelésére használni.
Persze a víz nagyon drága. Ezért ma már nemcsak a tanyákon, falvakban, hanem a hobbikertek tízezreiben, sőt a kertvárosi részeken a városokban is csőkutak tízezrei ontják elektromos motorokkal a kitermelt talajvizet. S azt sem lehet tudni, hogy a nagy számban épülő új külterületi „gazdag paloták” lakóinak van-e 30 méternél mélyebb csőkútakra vízjogi engedélyük? Egy kérdőíves vizsgálatban egyszer megkérdeztük, majd pontosan megbecsültük – 1995-ben, mert mióta hivatalos határozat van a Homokhátságról, azóta semmilyen érdemi kutatási feladatot nem kaptunk erre a témára – körülbelül Szeged város teljes évi vízfogyasztása kerül ki ezekből a csőkutakból. (S miután ára sincs ennek víznek, gyakran csak úgy „árasztva” kiengedik a homoktalajra és el is párolog a víz pillanatok alatt a tűző nyári napokon).
A Homokhátság vízháztartási problémái tehát egyszerre ökológiai, ökonómiai, vízügyi, környezet- és természetvédelemi, táj- és mezőgazdálkodási, települési (tanyai) és társadalmi kérdések és problémák.
S nem tudjuk: Mennyire érték e táj az itt élők és itt boldogulni akarók, s mennyire az egész ország, netán Európa számára? (Sok száz nyugat-európai vett már itt második otthon tanyát, mert a sajnos sok helyen már pusztuló táj még így is „gyönyörűséget” nyújt nekik. Pihenni vagy lovagolni lehet, megkóstolni az alföldi gasztronómia remekeit.) Egy ilyen különösen értékes, fontos természeti–táji–települési–társadalmi egységnek, mint a Homokhátság (Petőfi Kiskunsága, az egész magyar Alföld táji kvintesszenciája), mint a felsoroltakból kitetszik, nemcsak a globális és lokális ok-okozati összefüggések miatt bekövetkezett időszakos vízhiány pótlására lenne szüksége, hanem egy olyan integrált és modern szemléletű, tudatosan felépített és végigvitt vidékfejlesztésre, megújulásra, aminek a vízpótlás és a vízvisszatartás csak az egyik kulcseleme.
Ez a „vízügy” a kedvező változások elindításának csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Ezért nem tudunk a most először és szinte hirtelen, decentralizált döntésre „idekerült” homokhátsági vízpótlási fejlesztési pénzzel is mit kezdeni. Néhány település valaminő vízügyi műtárgyra vonatkozó – akár sikeres – SAPARD pályázata ugyan mit változtatott volna a helyzeten? Semmit.
De nincs például elfogadott megyei területrendezési terv, amelyik az érintett homokhátsági települések hasonló terveit is orientálva – s a megyei közjót szolgálva – értelmesen szabályozná, hogy hol, s mit lehet és mit nem e tájon (s azt is persze, hogy miért). Nincsenek a megyében, s a megyéről – talán egy-két települést kivéve – olyan digitális térképek, (vagy a változásokat szinte azon nyomban és valóban bemutatni képes rendszeresen készülő légi ortofotók), amelyeken rajta lennének a külterületi műtárgyak, vagy a tanyák, a természet védett értékei, a földhasznosítás és változásai. Rajtuk kijelölve pontosan azok a területek, ahol a vízvisszatartás, és -pótlás, – az ott élő helyi társadalom örömére és egyetértésével, okos, érdemi, az ember-táj harmóniát újrateremtő térségi rehabilitációt eredményezve, – lépésről lépésre elkezdődhetne. A vízügyesek régen letették az asztalra a szép, – s az e tájon mindig jellemző fontolva haladást lehetővé tevő – „fürtös” víztározó terveiket.
A Kiskunsági Nemzeti Park is jól haladhatna tovább az ökológiailag érzékeny területek gazdálkodásának és a Natura 2000-nek a programjaival. Meggyőződésem, hogy a Homokhátság programja, – a térség gazdálkodási, természeti és táji értékei alapján – európai léptékű és jelentőségű programmá válhatna (mint a svéd és finn lappoké 10-15 éve, de ők nagyon pontosan tudták, hogy mit akarnak együtt, s meg is indokolták, hogy miért).De hát ehhez az egész Homokhátság programot európai módon professzionalizálni kellene. A politikai döntés után (ami akár meg is volna) a programot olyan – a politika ciklusaitól és mindennapi döntéseitől – független, jól felszerelt, modern tervező-fejlesztő-menedzser szervezetre kellene bízni, amely képes tervezni, szervezni, programozni, és programot megvalósítani. S rájuk bízni a sokak (sőt lehetőség szerint szinte minden lehetséges érintett) partneri összefogásával elkészülő, szakmailag alapos és minden módon átlátható, számon kérhető, pontos és végrehajtható „Homokháti cselekvési terv” megvalósítását.
Társadalmi összefogást és értelmes tudást „tenni és vinni” a programok mellé, hogy mindenki (legyen gazdálkodó vagy egyszerű lakos) értse a víz (és a táj) itt olyan érték, amelyet a következő évtizedekben nem használhatunk úgy, mint ezelőtt, s eddig.
E táj a történelem során már kétszer átalakult. Az ide később érkező kunok legeltető pusztáinak túllegeltetése után újraindult a fotóhomok, s azt meg kellett kötni. Eleink okosan erdősítettek, majd tanyásítottak itt. A XIX. század végén, a XX. század elején egy szinte Európa szerte csodált (s persze azért gyakran idealizált) Kert-Magyarországot „varázsoltak” ide az itt élők és az ide máshonnan érkező, tettre kész és tanulóképes „pionírok”. Klebelsberg iskolái körül parkok és minta-kertek is „nőttek ki” egykoron. Aztán valami megtört. Bár a csak itt jellemző szakszövetkezetek révén a települések társadalma valamit talán megőrzött a táj arculatából az államszocializmus alatt is. A Kiskunsági Nemzeti Park is büszke lehet több évtizedes és eredményes szerepére.
De itt és most többről van szó, s másról is. A fő kérdés, mégis csak az, hogy a Homokhátság településeinek, kistérségeinek és megyéinek közössége és azok társadalma képes lesz-e ebben e valóban nagyon veszélyeztetett (szeretett és elátkozott) tájban élve, azzal tudatos harmóniában megújulni?
Ehhez a vízpótlás és a vízvisszatartás csak egy szükséges kezdő lépés lehet. S sikeres is csak akkor, ha nemcsak vizet pótol és tart vissza, hanem egy tudatos tájrehabilitációt indít el. Százezrek értelmesen felismert támogatásával, sőt a helyiek, a kistérségiek (a települési gazdák, az önkormányzatok, a civil szervezetek, az értelmiségeik, a fejlesztő, tervező, pályázatíró, idegen nyelveket beszélő, összefogásra képes szakemberek) együttműködésével, ahol mindenki tudja a dolgát, betartja a környezet valóban súlyosnak tűnő veszélyeztetettsége miatt az elkészülő szigorú építési, föld- és vízhasználati szabályokat, s ahol települési-térségi összefogással abban is bízik, hogy van itt jövője, mindenkinek magának, s a nála tanultabbá, s okosan cselekvőbbé nevelődő utána következő generációnak is.
Itt, a kiskunsági Homokhátságon lényegében ez a probléma lényege. S nem más. Nem vagy nemcsak a Homokhátság elsivatagosodása a nagy veszély, hanem a szellemi elsivatagosodás, az elbutulás, az összefogásra, a közös térségi cselekvésre való képtelenség, a tanyák tömeges elszegényedése és elnéptelenedése, az átalakuló agrárgazdálkodás tartós válsága, a tájjal „együtt élni nem tudás” súlyos hibái, a természet további kiszipolyozása, s egy biztonságot ígérő – s valóban egy fenntartható fejlődést biztosító – közös táji-térségi jövőkép hiánya. Ahol, mint már említettük: mindenkinek dolga és jövője van. S fel tudja mutatni az itt élő társadalom: e táj, (Nyugat Európa legkeletibb sztyeppéje) ökológiai és ökonómiai egységet alkotva rehabilitálható, élhető, finom (bio)élelmet és jó bort termel, pihenést szolgál, érdemes természeti értékeinek csodájára járni.
S ez adja majd a jövőt, az itteni – s legtágabban értelmezendő – táji-emberi kultúrájának az alapját is. A globálissal szemben a lokálist. Persze ehhez tudás, terv, tőke, technika és technológia, valamint tolerancia is kell. S ma még mindegyik hiányzik, vagy nincs meg az a „kritikus” tömege, amely elmozdítaná ezt a másfél évtizede húzódó „ügyet” a holtpontról.
A Duna–Tisza közi Homokhátság környezeti konfliktusai
Írta: Kovács András Donát, az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézetének munkatársa
Bevezető
Annak ellenére, hogy már az 1990-es évekre számos szakértői vélemény, valamint kutatómunka és tanulmány (VITUKI, MTESZ ATIVÍZIG, TÉRTERV, Nagyalföld Alapítvány Kötetei 3.) bizonyította, hogy az Alföld egyik legakutabb környezeti problémája a Duna-Tisza közi hátságon zajló a talajvízszint süllyedéssel összefüggő kedvezőtlen változások, s az abból fakadó negatív ökológiai, gazdasági, társadalmi tendenciák sora, mind a mai napig nem született végleges megoldás ezen kérdések kezelésére. A széleskörű felmérések, a tudományos elemzések javaslatai nem realizálódtak, nem jutottak el a „valódi” döntés szintjére, s közben a talajvíz szintje még mélyebbre került. A Homokhátság ma is vízellátási gondokkal küzd.
A vázolt probléma, mint tudjuk, nem csupán hidrológiai kérdés. Az ásott kutak és a kismélységű csőkutak elapadása, a horgászatra, rekreációra igénybe vehető kisebb tavak eltűnése kétségtelen a legfeltűnőbbek valamennyi probléma közül, ám ezek magával vonják a védett természeti területek viszonylagos ökológiai egyensúlyának megbomlását, a turisztikai vonzerő visszaesését, ráadásul a tájban gazdálkodó ember megélhetése is kiszámíthatatlanabbá vált. A térség versenyképessége már eddig is az országos átlag alatt volt, ha azonban a vízpótlás ügyében nem születik megoldás még további tízezrek veszíthetik el végleg megélhetésüket az elkövetkező években. Ha ez a negatív környezeti tendencia hosszú távon folytatódik, s nem születik meg komoly társadalmi összefogás és felsőszintű döntés a Duna-Tisza közi homokhátság ügyének távlatokat biztosító megoldására a térség végleg leszakadó, elmaradott belső perifériává alakul. Képtelen lesz felzárkózni, nemhogy az Európai Uniós, de a magyarországi fejlettebb területekhez sem.
A Homokhátság, mint sajátos tájkategória
A Homokhátság kiterjedése megközelítőleg 10000 km˛. Nagyrészt a Duna-Tisza közi síkvidék kistájait fedi le, de velük nem teljesen azonos. Gyakran említik a Duna-Tisza köze vagy a Kiskunság részeként, azonban mivel Magyarország természeti tájainak rendszertani felosztásában e módon nem szerepel, a Homokhátság nem illeszthető egyik klasszikus tájbeosztási kategóriába sem. A térség közigazgatásilag sem határolható le egyértelműen, hiszen bár jó része Bács-Kiskun megyében található, lényeges részei nyúlnak át Pest és Csongrád megyébe is. (Elhatárolása és megjelenítése tehát nem könnyű feladat, talán a talajtípusok és talajok használata változásának ábrázolása során rajzolódik ki legplasztikusabban a térképeken. Lásd az előző oldalakon található táblázatokat és ábrákat.)
A Homokhát egyszerre természeti képződmény és ember által átalakított „kultúrtáj”, hiszen mai arculatának kialakításában ugyanis döntő szerepet játszott a történelem és az itt élő lakosság. Az erdőségeken, mocsarakon kívüli megművelt föld a tatárdúlást követően – mely során az addigra már kialakult településhálózat gyakorlatilag elpusztult – vált pusztasággá. Az erdőirtások, a mezővárosok állattartása is hozzájárult a felszín eróziójához, később pedig a folyószabályozások, erdőtelepítések, és a tanyák megjelenése, majd a kollektivizálással együtt járó mezőgazdasági művelés változása alakította a tájat.
Jellegzetes táji adottságok
A vizsgált térség ökoszisztémái alapvetően három földrajzi közép-táji egységbe tartoznak: a Duna-Tisza közi Hátság, a Duna menti síkság és az Alsó-Tisza-vidék térségeibe. A Hátság felszínét lepelhomok-síkságok, tagolt homokbucka vonulatok és ezek formakincse jellemzi, eróziós deflációs mélyedésekkel, melyekben korábban időszakos szikes tavak és mocsarak sokasága volt. A hátsági homokterületek valójában az Ős-Duna hordalékkúpjainak maradványai. A dunai eredetű hordalék a felső-pliocénban – pleisztocénban települt a pannon–üledékekre, majd a folyóvízi feltöltődés után a Duna elhagyta a területet és ezután erőteljes eolikus (szél által mozgatott) üledék felhalmozódás indult meg. A Hátságot felépítő üledékek (homok, löszös homok, lösz) települési iránya Ény-Dk-i, mely az uralkodó széliránynak felel meg. A ma megfigyelhető buckavonulatok néhány tíz méterrel magasodnak a Duna és Tisza-völgy fölé.
A Homokhátság keleti pereme már az Alsó-Tiszavidék egykori ártereivel találkozik, míg a Duna-Tisza köze nyugati részén, a Duna menti síkságon a Kiskunsági Nemzeti Park nagykiterjedésű szikesei találhatók. A Felső-Kiskunsági puszta, a Felső-Kiskunsági tavak és Miklapuszta kialakulásában azonos földrajzi tényezők hatottak. Egyediségük alapján viszont sokban különböznek egymástól. E területek kialakulása a másodlagos szikesedésnek köszönhető. Az 1800-as évek közepéig tartó, állandóan ismétlődő dunai árvizek és a tartós vízborítottság meggátolta az összefüggő szikesek kialakulását. Az árvíz-mentesítési munkák és belvízelvezetések, valamint meliorációs tevékenység miatt az ország második legnagyobb szikes területe jött itt létre. A szikes formáció legészakibb tagja a Felső-Kiskunsági puszta, mely 11000 hektár nagyságú. Felszínét tágas rétek, legelők uralják a közéjük beékelődő zárvány-szántókkal. Az északi részén vízzel borított laposok, nagyobb vízállások szakítják meg a puszta háborítatlanságát. Sok helyen, a talajon, fehér foltok árulkodnak a szikes jellegről. A talajok rossz vízgazdálkodása és az uralkodó agyagásványok miatt változatos mikrodomborzati formák jellemzik a szikeseket. Tál alakú mélyedések, magasabban fekvő szikpadkák és szikfokok váltakoznak. A vízellátottság és a talajadottságok miatt a szikesek növénytársulásait sótűrő fajok uralják. Itt található a Duna-Tisza köze legnagyobb összefüggő szikes talajtakarója, melyet rossz vízháztartású, mezőgazdasági hasznosításra alkalmatlan szoloncsák-szolonyec talajok jellemeznek. Tájképi és felszínalaktani karakterét a Duna hátrahagyott medermaradványi és üledékei határozzák meg.
Egyre kevesebb a csapadék – szárazodás a Duna-Tisza közén
A Kárpát-medence éghajlatának változásáról számos nemzetközi és hazai aktuális éghajlati és vízügyi kutatás számolt be az elmúlt években. Az ENSZ élelmezésügyi világszervezete, a FAO hosszú távú előrejelzésében félsivatagi övezetté nyilvánította a Duna-Tisza közét, sőt a legborúlátóbb elemzések az elsivatagosodás veszélyét vetítik előre.
A közel 130 esztendős hazai meteorológiai szolgálat 14 állomása által, a XX. század 98 esztendejében mért csapadék-adatok alapján a következő tények állapíthatók meg Magyarországon. A csapadék mennyisége a vizsgált időszakban átlagosan évente majdnem 1 milliméternyit csökkent, vagyis összesen 80-100 milliméternyit. Ez hazánk rendes évi csapadékmennyiségét alapul véve 15-18 százalékos visszaesésnek felel meg. A csökkenés nem volt egyenletes, az utóbbi ötven évben azonban egyértelműen kimutatható, az esztendőkön belül elsősorban a november és február közötti időszakban. A nyarak eleje viszont enyhén csapadékosabb volt, mint a század első felében. Olyan konkrét okot, mely bizonyosan szerepet játszott abban, hogy a csapadék mennyisége csökken az elmúlt száz évben hazánk területén, senki sem tud biztonsággal megnevezni. Az éghajlat-változási modellek szerint a „szárazodás” a jövőben tovább folytatódik. Igaz, ezek a számítások nyári, s nem téli csapadék-csökkenést vetítettek eddig előre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nyarak szárazabbá válása ne következhetne be.
Hazai szakértők szerint félsivatagról még túlzás beszélni, de a sztyeppesedés jelei már mutatkoznak. A szikes élőhelyek pusztulásnak indultak, egyes tavakban évtizedek óta nincsen víz. A tél hideg, a nyár forró. A meleg évszak elején még rövid esős időszak az általános, de az év második felében már csak elszórtan fordul elő csapadék, s ezek között egyre hosszabb száraz időszakok figyelhetők meg. A felhőzet és a levegő nedvességtartalma kevés, erős az ingadozás a vízszállításban, a tavaszi hóolvadás és esőzések okozta áradások után a kisebb tavak kiszáradhatnak és általános tapasztalat a termőtalaj fokozatos pusztulása, a talajvízszint süllyedés és az ezzel járó nitrátosodás. Egyes vizsgálatok szerint a térségben az elmúlt tíz évben átlagosan két-három méterrel csökkent a talajvíz szintje, a lassú kiszáradás folyamatos. Ha a negatív tendenciák mértékében és az azokat kiváltó tényezőkben nem is, abban mindenképp egyetértenek a szakemberek, hogy az országban a Kecskeméttől délre eső területeken érhető leginkább tetten az éghajlatváltozás. Tény az is, hogy az évtizedek óta tartó szárazság és a talajvízszint csökkenés miatt a Kiskunsági Nemzeti Park tavai kiszáradtak és megváltozott a táj jellege. Az okok a FAO szerint a globális klímaváltozásban és a helytelen agrárgazdálkodásban keresendőek, egyrészt tehát természetes, másrészt emberi eredetűek. Míg az nyilvánvaló, hogy a természetet nem befolyásolhatjuk, azonban azzal tisztában kell lennünk, hogy „a XX. század beavatkozásai okozták a térség vízháztartásának labilissá válását”. Az emberi tevékenység káros hatásait eddig minden vizsgálat kimutatta. Jelentősek azonban a vélemény-különbségek a természetre gyakorolt mesterséges hatások intenzitási fokában és a kialakult helyzetért felelős tényezők megítélésében, azok arányában.
A Homokhát természeti és kulturális értékei
A Homokhátság legértékesebb természeti kincsei az 1975-ben alapított Kiskunsági Nemzeti Park területein találhatók. Ezek bár szigetszerűen helyezkednek el, mégsem választhatók el a határos hátsági területektől, hiszen a felszín alatti vizek, a szárazodás és az ezzel együtt járó környezeti konfliktusok ezeket a védett övezeteket is súlyosan érinthetik, más szóval a homokhátsági problémák egyúttal nemzeti parki problémák is lehetnek.
Ma a nemzeti park igazgatósága kilenc különálló nemzeti parki egység, két tájvédelmi körzet és tizenhét természetvédelmi terület felügyeletét és kezelését látja el 76.000 hektár kiterjedésű területen. A 48.000 ha nagyságú nemzeti parki törzsterületek többségükben Kecskeméttől nyugati-délnyugati irányban a Homokhátságon és a Duna mentén fekszenek. A nemzeti park területének kétharmad része Bioszféra Rezervátum, a szikes tavak és a Kolon-tó pedig a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentőségű vadvizes élőhely. E két diploma nemzetközi elismerését is igazolja az itteni természeti értékeknek. A Duna-Tisza köze egykor változatos természeti képeit ma is felfedezhetjük a Kiskunsági Nemzeti Park védett területein. A síksági tájtípusokon elterülő védett területek karakterükben jól elkülönülnek egymástól. A Duna-menti síkságon fekvő szikes területek a tökéletes síkságok jellegzetes példái. Ettől keletre, a már magasabban fekvő Homokhátság szélformázta vonulatai húzódnak. A két előbbi terület határa mentén találhatók a hosszan elnyúló turjánvidék mocsarai. A Duna-Tisza köze déli részén a Bácskai löszplató nyúlványai és mély futású völgyei érintkeznek a kiterjedt homokterületekkel. A kultúrtájjá formálódott vidék védett területeinek élőhelyi adottságai sok érdekességet tartogatnak. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a lápok, láprétek, mocsárrétek, nedves kaszálok, valamint az itt található homokterületek és homoki erdők. Lápi és homoki nyírfás erdőrészletei kivételes értéket képviselnek. Erdőrezervátumai évszázados tölgyfákat őriznek. Számos példa van itt, a homoki, a szikes és lápi szukcesszió változataira és átmeneteire. Területén mind a szikes, mind a homokterületekre jellemző fészkelő madár előfordul.
A térség különböző élőhelyeket ölel fel, nagyszámú jelentős, ritka/védett fajjal. Füves és vizes élőhelyek, erdők, puszták, rétek, mezőgazdasági hasznosítású gyepek váltják egymást. Kiemelkedő jelentőségűek a geomorfológiai képződmények, a homokbucka alakzatok a változatos terep és talajtípusok és azok kombinációi teszik egyedivé a tájat. A homokbuckák között szélvájta medrekben kisebb-nagyobb szikes tavak alakultak ki. Ma ezek közül csak kevésben gyűlik össze a víz, nagy részük kiszáradt medrében zárt gyep fejlődött. A szárazodás folyamata sajnos az élővilág változását, esetenként elszegényedését is maga után vonta. Az utóbbi évtizedekben száradt ki a Kondor-tó, a Szívós- és a Szappan szék, és a bugaci Szappanos-tó. A nemzeti park változatosságát és fajgazdagságát mozaikos felépítésének köszönheti. Ez a felépítés paradox módon magába foglalja azt a több évszázados tájhasználatot is, mely a Duna-Tisza köze összefüggő természeti képét megbontotta.
A térség kulturális értékei is egyedülállóak. A hagyományos gazdálkodás, a jellemző tanyai életforma jelentős szerepet játszott a kiskunsági táj mai képének kialakulásában. Fenntartásuk a természeti értékek megőrzésében nélkülözhetetlen. Ki kell emelnünk a géntartalékok fenntartását, az ősi magyar háziállatok eredeti pusztai környezetben a hagyományos külterjes körülmények közötti fenntartásának a hagyományos táji tevékenységként végzett, kiskunsági pásztorélet emlékeinek támogatását. A természeti és néprajzi értékek ötvözetei az alföldi gazdálkodás kultúrköréhez kötődnek. Ezek megőrzése, hosszú távú fenntartása és bemutatása a nemzeti park egyik legszebb feladata.
Mind a hagyományos gazdálkodási formák, mind a sajátos tájképi értékek fenntartása érdekében kiemelkedő feladat (alföldi családok ezrei számára „sorskérdés”) a homokhátsági tanyavilág megőrzése. A specifikus, magyar településforma támogatása, a külterületeken élő közösségek segítése az egész társadalom számára fontos, hiszen a tanyákon élők tartják fenn, védik és ápolják közvetlen környezetüket, s ha ők eltűnnek, eltűnik a térségért felelősséget érző, gondoskodó emberek egy jó része is. A homok-puszták üzenete tehát a XXI. századra: megtartani a tájat a benne élő emberrel és a már szinte egyedülálló élővilággal együtt.
Válaszlehetőségek röviden
Központi kérdés: mi okozza a jelenséget? A válasz összetett, de nagyvonalakban mégis egyszerű. Egyrészt bizonyosan idesorolható a globális klímaváltozással járó megváltozott időjárás, másrészt pedig röviden mondva, a helytelen környezetgazdálkodás és a felelőtlen környezetpolitika. Ez utóbbira egyszerre jelentene választ a Duna és a Tisza vízgyűjtő rendszerének átfogó rendezése (ami egyébként nemzetközi összefogást igényelne), a vízkivételi művek szigorú kontrollja, a vízbázis- és természetvédelmi, valamint mező- és erdőgazdálkodási programok pontos térségi összehangolása. A területi és az országos környezeti reformok „fiókban tartása”, halogatása, a politika és a tudomány együttműködésének hiánya, a helyi érdekérvényesítés gyengesége és a környezettudatosság alacsony színvonala egyelőre sajnos hátráltatja a jó programok, megoldások elindítását.
Az agrár-környezetvédelmi szemléletet támogatók szerint a gondok jó részét orvosolni lehetne azzal, ha a térség termelői visszatérnének a hagyományos tájjellegű gazdálkodáshoz. Nyilvánvaló az is, hogy a mezőgazdasági területeken a táj ökológiai adottságait messzemenően figyelembe kellene venni, azokon olyan változatos növényi kultúrákat kellene termeszteni, amelyek képesek rugalmasan alkalmazkodni a változó makro- és mikroklímához. Ehhez pénzügyileg az EU-s pénzügyi támogatások is hozzájárulhatnak, de csak abban az esetben, ha nagy szervezettséggel, figyelemmel, megfelelő szakértelemre alapozva nyújtják be pályázataikat az igénylők.
A vízhiány enyhítése másik oldalról vízügyi feladat. A térség vízfogyasztása a lehetőségekhez képest nagy, a vízigény továbbra is nő. Ilyen éghajlati viszonyok és vízellátási gondok mellett ez azonban nem tartható fenn. Egyrészt takarékossági intézkedésekkel, a használt vizek újrahasznosításával, másrészt teljes csatornahálózatból és tározókból álló vízvisszatartó rendszer kiépítésével lehetséges a vízfogyasztási igények kielégítése. Természetesen ez az ökológiai egyensúly megőrzése, a kiskunsági tájadottságok visszaállítása és a sokszínű élőhelyek karakterének fenntartása érdekében is elkerülhetetlen. Az infrastruktúra bővítése tehát kulcsfontosságú, s ha nem is rögtön a Duna és a Tisza közötti csatornának a megépítésével, de kisebb beruházások megvalósításával azonnali tervezési és végrehajtási feladatot jelent.
Összegző gondolat
A Duna Tisza közi Homokhátságon szembe kell néznünk egy ökológiai rekonstrukció szükségességével. Ez a már korábban kialakult vízháztartási problémák és a jelenben is zajló további állapotromlás miatt egyre sürgetőbb. A felelős okok, az emberi beavatkozások szerepének további vizsgálata mellett azonnali földhasználatbeli változtatásokra, fokozott víztakarékosságra, valamint a vízpótlási törekvések morális és anyagi támogatására van szükség.
Meg kell ismernünk a reális tájrehabilitációs korlátokat és meg kell határoznunk a lehetséges társadalmi igényeket. Be kell látnunk, hogy az itt élő százezrek tevékenységeinek is teret kell adnunk, de csak egy bizonyos határon belül. Meg kell ismernünk, melyek a visszafordíthatatlan változások és melyek a regenerálhatók. A vízkészletek állapotát befolyásoló valamennyi emberi hatótényező folyamatos elemzésére, monitorozására és irányítására van szükség, s ebben kiemelten fontos szerepet kell kapnia a természetvédelem és a mezőgazdaság összehangolásának. A térség nehézségei összetettek, a probléma megoldása további összehangolt, tudományos kutatásokat igényel.
A társadalom vízigénye számszerűsíthető, sőt környezeti magatartását illetően is meggyőzhető de csak akkor, ha a térség jövője tudásra alapozott, hiteles, megbízható, mindenki számára érthető és elfogadható, széles konszenzuson alapuló terven alapul.
Ennek a tervnek az elkészítése a feladatunk!
1,5 millió ember egészséges ivóvíz nélkül.
Az EU határozata alapján 2009. decemberéig a víz arzéntartalmát (és egyéb más vegyületekét, mint a nitrit, nitrát, ammónium-ion) határérték alá kell szállítani: 2006. december 25-ig azokon a településeken, ahol az arzéntartalom magasabb 50 mikrogrammnál, 2009. december 25-ig pedig azokon a településeken, ahol magasabb 10 mikrogrammnál (2007-es minisztériumi tanulmány, 8. oldal). A víz arzénmentesítéshez az EU 240 milliárdos forrást biztosított.
A 2007-es tanulmány szerint 2 538 487 ember érintett, és 2007-ig 180 035 főnek (7,1%) sikerült az ivóvízminőségét javítani. Ők a piros háromszögek, a zöld háromszögeknél 2009-es határidőre tették a munkálatok befejezését ... nos, ebből nem lett semmi.
Például 2007-ben az önkormányzati és területfejlesztési miniszter és a környezetvédelmi miniszter bejelentették, hogy 2007. szeptember 18-án indul az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében uniós társfinanszírozással megvalósuló első életminőség pályázati csomag, 342 milliárd forint értékben. Ebből pl. 56 milliárd jutott a ivóvízminőség-javítás pályázatra, a KEOP - 1.3.0-ra.
A forrásokra a lehető legkisebb, 10%-os önerővel lehetett pályázni. De honnan lett volna mondjuk a legfertőzöttebb Észak és Dél-Alföld településeinek több milliárd milliárd forint önerőjük? Nem is volt, így a 240 milliárd pályázati pénzből idáig csak 2 (kettő) milliárdot vettek igénybe.
2010. június 30-ig lehet pályázni, a napok pedig gyorsan pörögnek.
Persze, most megvonhatjuk a vállunkat, hogy na és, arzénos a víz ... De az arzén nem jó, nagyon nem jó. Csak egy példa: Húsz százalékkal több tüdőrákos él Magyarország azon részein, ahol határérték feletti az arzén mértéke az ivóvízben.
Az ÁNTSZ azonban márciustól nem fogja engedélyezni az arzénos ivóvíz felhasználását, így becslések szerint 1,5 millió ember marad ivóvíz nélkül. Ebben az esetben 2 liter víz jár üveges ellátás esetén ingyen, lajtos kocsi esetén pedig 5 liter.
Hallott Ön erről az esti Híradóban?
Olvasott Ön erről?
Ettől hangos a sajtó?
Nem?
Hát nem érdekes ...?
Persze, nagyon érdekes volt, hogy előásták, hogy egy tanulmányban szerepelt mint lehetséges opció a vízművek privatizációja, szépen pörögtek is rajta, de hogy pár héten belül eme vízben gazdag országban 1,5 millió ember a lajtos kocsiról ihat vizet, az nem téma.
Mi is az az arzénmentesítés:
"Az '50-es évektől a '80-as évek végéig a megengedett arzéntartalom 50 mikrogramm/liter volt nálunk. Majd EU-s ajánlásra ezt levitték 10 mikrogramm/literre. Az EU adott időt arra, hogy a lakosság vízellátását 10 éven belül ebben a témában rendezzék, de eddig nem történt semmi azon kívül, hogy több mint 1 milliárdot elköltöttek tanulmányok készítésére, de most az EU elkezdte számon kérni az eredményeket.
Idáig úgy arzénmentesítették az ivóvizet, hogy mivel az arzén a vízben oldva a vashoz kötődik, így vastalanításkor (ez egy bevett, egyszerű eljárás) némi arzént is kivesznek a vízből (azt szokták mondani, hogy 4 rész vassal 1 rész arzén jön). Nos, erre a szakik azt mondták, hogy a csőbe vasat (vas-oxidot) adagolnak (túlvasazzák a vizet), majd egy vastalanítóval kiveszik a többlet-vasat is a vízből (persze így a vastalanítót jóval felül kell méretezni) ami már magához kötötte az arzént. Nos, erre az EU-s okosok mondták azt, hogy ha valami meghibásodás van a vastalanítóval, akkor a túlvasazott víz fog eljutni a fogyasztókhoz, és erre hivatkozva lett betiltva ez a módszer. Biológusok bebizonyították már régen, hogy ha tartósan nagy mennyiségű arzénos vizet fogyaszt valaki, akkor az megmérgeződik, de a sok vasat a szervezet nem hasznosítja, így a felesleget az ember kiüríti magából.
A mostani -legjobbnak mondott- módszer az arzén kicsapására (így hívják azt amikor kiveszik a vízből az arzént) az, hogy vastalanítás után(!) a vizet átvezetik egy titán-dioxidos tölteten, mert a titán megköti az arzént (nagyon jó hatásfokkal). De ez a titán tartalmú töltet nem regenerálható, ha telítődik arzénnal az anyag, akkor ki kell dobni, de úgy, hogy ez különösen veszélyes hulladéknak minősül! Majdnem olyan szigorú szabályok vonatkoznak rá, mint az atomhulladékra!"
A számítások szerint ennek a technikának a megvalósításához most már nem is 240 milliárd, hanem kb. 300 milliárd forint kellene ...
Az ÁNTSZ szeretett volna sajtótájékoztatót tartani a (vész)helyzetről, de ezt az Egészségügyi Minisztérium nem engélyezte, mivel szerintük a bizonyítványt a környezetvédelmi tárcának kell magyarázni.
Az egészséges ivóvizet az önkormányzatoknak kell biztosítania, a lakosság egészséges életéért az Egészségügyi Minisztérium felelős, de a környezet, így az ivóvízszennyezés mentességérért a környezetvédelmi tárca felel. Viszont az ÁNTSZ végzi az ivóvíz egészségének ellenőrzését. Ebben a négyszögben, ott középen lennénk mi, emberek.
Lehet, hogy nem értem, hogy működik az államigazgatás, de ha egy normális cégnél van egy probléma, aminek a megoldása több osztályt érint, akkor kineveznek egy felelőst, egy projektgazdát, aki az osztályokon átnyúlva végigviszi a probléma megoldását. Ilyen esetben miért nem lehet kinevezni mondjuk egy kormánybiztost?
A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumhoz sajtóosztálya szerint semmi ok az aggodalomra, "Magyarországon minden település rendelkezik közműves vízellátással, az ivóvíz-szolgáltatók folyamatosan üzemeltetik a közüzemi vízműveket, és ebben a vonatkozásban nem várható változás sem márciusban, sem azt követően. (...) A két leginkább érintett régióban – Dél-Alföld, Észak-Alföld – egy 2005-ös kormányhatározat alapján központi előkészítés zajlik, melynek keretében 34 projekt-társulás ivóvízminőség-javító beruházásának megvalósítására irányuló pályázat készül el 2010. június 30. határidőre."
És természetes nem a minisztérium, hanem az önkormányzatok a hibásak:
"Magyarországon az egészséges ivóvízellátás biztosítása a települési önkormányzatok kötelező feladata, tehát felelősek az ivóvízellátásáért mind mennyiségi, mind minőségi értelemben. Ehhez képest meglehetősen gyenge volt a pályázati aktivitásuk az elmúlt években, az érintett önkormányzatok egy részének hozzáállása az Ivóvízminőség-javító Programban történő részvételt illetően nem eléggé pozitív."
És igen, észrevették, hogy nem pályáznak az önkormányzatok, de hát mit tud tenni a minisztérium, nem az ő feladatuk gondoskodni az egészséges ivóvízről:
"A pályázati rendszert működtető központi szervek a minisztérium szerint folyamatosan észlelték a nem megfelelő pályázati aktivitást, azt a jelenséget, hogy az önkormányzatok egy része nem kíván élni az Ivóvízminőség-javító Program nyújtotta lehetőséggel. A rendelkezésre álló pályázati lehetőséggel csak az érintett önkormányzatok, azok társulásai élhetnek, nekik kell felismerniük a lehetőséget és elhatározniuk a részvételt az Ivóvízminőség-javító Programban annak érdekében, hogy eleget tudjanak tenni a minőségi szempontból is fennálló ellátási kötelezettségüknek."
Az ÁNTSZ azonban belecsapott a lecsóba, nem érdekelte őket a minisztériumi bullshit, és 2010.február 11-én körlevelet küldött az érintett önkormányzatoknak, hogy milyen alternatív, arzénmentes vízellátást tudnak biztosítani március után a lakosságnak, és jelezte, hogy a megengedett 10 mikrogramm/liter feletti arzéntartalom esetén nem fog hozzájárulni a szennyezett víz ivóvízként való felhasználásához.
Nagy Béla, Medgyesegyháza polgármestere:
"Mi hétfőn vettük kézhez az ÁNTSZ levelét, és az a célunk, hogy jogkövető magatartást tanúsítsunk. Elvileg december 26-óta kellene a csökkentett arzéntartalmú, illetve arzénmentes vizet szolgáltatnunk, azonban június 30-ig tudjuk benyújtani a mentesítéssel kapcsolatos pályázatunkat. A falu 2002-ben csatlakozott a Dél-alföldi Regionális Vízminőség-javító Társuláshoz, mely az elmúlt hét év alatt tervezésre és előkészítésre elköltött 1,7 milliárd forintot, de még egy kapavágás sem történt."
És most jön a feketeleves: A polgármester szerint náluk palackos ivóvizet fognak osztani az embereknek, akiktől nem kérnek pénzt minden palack víz után, hanem extra költségeiket beépítik a vízdíjba.
Csak (!) Medgyesegyházán nettó 324 millió forintba kerülne az arzénmentesítés, és a költségbecslés alapján köbméterenként nettó 107 forinttal emelkedne a már ma is 200 forintos vízdíj.
Konkrét terveink között szerepel: Ladánybene ivóvízminőség-javítása
Ladánybene Bács-Kiskun Megye északi határán a Duna-Tisza köze és a kiskunsági homokhátság térségében található, Kecskeméttől 24 km-re.
A település 4072 hektáron terül el, ebből 96 hektár a belterület. A község jellemzője a szórt tanyavilág, ahol a lakosság 40%-a él. A lakosok száma 1723 fő.
Jelenlegi vízellátó rendszer
A település vízbázisát 2 db mélyfúrású kút alkotja. Kutakba beépített búvárszivattyúk a 2x15 m3-es térszíni tárolóba termelik vizet. Víztisztítási technológia a településen nincs kiépítve. A hálózati szivattyúk a 6,3 km hosszú elosztó hálózatba nyomják a vizet, melyben a nyomástartást egy 5 m3-es hidrofór biztosítja.
A hidrofór hasznos víztérfogata egy víztoronynál lényegesen kisebb, nem képes biztosítani különleges esetek (tűzoltás, hálózatöblítés) vízigényét.
A településen kiépített vízhálózat körvezetékes rendszerű. Az elosztóhálózat NA 60-150 mm átmérőjű azbesztcement anyagú nyomócsövekből épült. A lakossági vízbekötések jelentős része még acél. A vízbekötések száma 374 db, ebből lakossági bekötés 340 db, nagyobb fogyasztó, valamint közintézmény 34 db.
A vízhálózat az átlagos kommunális vízigény kielégítése szempontjából túlméretezett, ami a hálózatban kialakuló kis áramlási sebességek, un. pangó vizek kialakulásához vezet.
Vízminőség
A kutakból kitermelt víz vastartalma átlagosan 538 mg/l, ami meghaladja a határértéket (200 mg/l). A mangán is határérték feletti mennyiségben fordul elő a kutakban (217 mg/l, határérték: 50 mg/l)
Tisztítás-technológia hiányában, és a hálózatban fellépő kis áramlási sebességek miatt a vas- és mangántartalom a hálózatban feldúsulhat, és a határértéket jelentős mértékben túllépheti, (egyes esetekben az 1000 mg/l értéket is meghaladta vas- és mangántartalom), ami másodlagos szennyeződések forrása is lehet.
Ezt támasztja alá a nagyszámú, lakossági, vízminőséggel kapcsolatos bejelentések is.
Tűzi víz igény
A 2008-as évben végzett víznyomásmérések szerint a hálózatban 23 és 35 m.v.o közötti nyomásértékek alakulnak ki. A mérési eredmények szerint egy tűzeset során az oltáshoz szükséges víznyomás mindössze 1 db tűzcsapon biztosítható mindaddig, amíg a 2 x 15 m3-es medence le nem ürül. Ezt követően csak a szükségesnél kisebb mennyiségben és alacsonyabb nyomáson áll rendelkezésre oltóvíz.
Jogi háttér
1998. novemberében kiadásra került az emberi fogyasztására szánt víz minőségéről szóló 98/83/EK irányelv, amely 1998. december 25-én lépett hatályba. A közösségi irányelv teljesítését szolgáló hazai feladatokat az ivóvíz minőségi követelményeiről és az ellenőrzés rendjéről szóló 201/2001. (X. 25.) kormányrendelet foglalja össze (amelyet időközben módosított a 47/2005. (III. 11.), és 65/2009. (III. 31.) Korm. rendeletek) továbbiakban Kormányrendelet.
A Kormányrendelet értelmében Ladánybenén a szolgáltatott víz kifogásolt minőségű ivóvíz, mivel egyes indikátor vízminőségi jellemzők határérték feletti mennyiségben vannak jelen (ld. fenn Vízminőség c. pont).
A Kormányrendeletben meghatározott célok elérése érdekében Magyarország ivóvízminőség-javító programot dolgozott, melyben Ladánybene település nem szerepel, hisz a szolgáltatott ivóvíz a rendelet 1. számú melléklet B) részében meghatározott határértékeket (kémiai vízminőségi jellemzők) nem lépik túl. Emiatt a település ivóvízminőség-javítását más forrásból kell megoldani.
Vízminőség javítás lehetőségei
Az ivóvízminőség javításának, vagyis a kormányrendelet előírásainak megfelelő minőségű ivóvíz biztosításának két alternatívája lehetséges: helyi vízkezelési technológia kiépítése, illetve vízátvétel Kecskemétről távvezeték megépítésével.
Mindezek mellett, annak érdekében, hogy a hálózatban az áramlási viszonyok kedvező irányban változzanak (megfelelő üzemrend mellett elérhető, hogy a víztorony töltése idején a hálózatban az áramlási sebességek javuljanak), és tűz esetén legyen kellő mennyiségű oltóvíz, víztorony felállítása szükséges a településen.
A víztoronynak fontos szerepe van a hálózati szivattyúzás és fogyasztás közötti eltérés kiegyenlítésében, a hálózati nyomás szabályozásában, és különleges célokra tartalékot (tűzoltás, hálózatöblítés) vízmennyiség biztosításában.
A települési-, és a tűzivíz igény kielégítése érdekében a szükséges tárolótérfogat: 100 m3.
Forrás: Bácsvíz Zrt.
Vízhiány miatt elnéptelenedhet a Föld
A vízhiány jelentette veszély mérséklésére világszerte kiterjedt kutatások folynak, részint az édesvízkészletek túlfogyasztásának meggátlására, részint a szennyezettek megtisztítására és magának a szennyezésnek a csökkentésére. Az ivóvíz fogyása a Föld elnéptelenedéséhez vezethet.
Hiába van a tengerekben rengeteg sós, a magas hegyek és a sarkvidékek jegében pedig édesvíz, hiába újulnak meg a víz körforgása során a felszíni vizek a kontinenseken és törnek fel a mélyből gyógyhatásúak, az édesvízkészlet vészesen fogy. A folyamat okozója a víz nélkül életképtelenné váló emberiség.
Ott, ahol könnyen hozzáférhető, az ember mértéktelenül használja, és közben szennyezi is a vizet (például higiéniai céljaira: egy angol hidrológus szerint a legveszélyesebb vízszennyező találmány az angol vécé.) Másrészt gátlástalanul dönti a kincset érő édesvizekbe a legkülönbözőbb hulladékokat és melléktermékeket, ihatatlanná téve a vizet. Harmadrészt a légkör felmelegedésének okozójaként elősegíti a sarki és magashegységi jégbe, hóba fagyott édesvízkészletek felolvadását, illetve a tengerekbe kerülésük révén sós vízzé válásukat.
A Kentucky Egyetemen dolgozó Sylvia Dauert biokémikus génkezeléssel olyan bioszenzort, érzékelő organizmust hozott létre, amely képes jelezni a vízben lévő mérgező anyagokat, köztük az arzént, antraxot, ólmot. Az érzékelés céljára átalakított E-coli baktériumokat vékony, hosszú kábelhez erősítette, és így merítette őket a szennyezett vízbe. Ha méreg, például arzén ér a bacilushoz, annak proteinjei fluoreszkálni kezdenek. A feladat most az, hogy a laboratóriumban kitűnően működő érzékelőt vízhálózatokban is használhatóvá tegyék. A fejlesztés már megkezdődött.
Az Aquaporin dán vállalat olyan víztisztító membránt dolgozott ki, amellyel a sós tengervíz az eddigi módszereknél 66 százalékkal olcsóbban, az ozmózisos eljárásoknak mindössze 10 százalékát igénylő energiával tehető ihatóvá. A proteinekből alkotott rács nyílásai nanoméretűek, így azokon csak a víz molekulái jutnak át. Az egyéb anyagok és szennyeződések fennakadnak rajta, és szükség szerint eltávolíthatók róla. Nagy méretű változatát még az idén bemutatják.
Angliában korán kiépítették a vízellátó és szennyvízelvezető hálózatokat, így ott kezdtek el a csőrendszerek a leghamarabb elöregedni, ami sok esetben kilyukadásukkal jár. A skót Brinker Technology cég az ilyen, jelentős vízveszteségeket, illetve talajszennyezést okozó csőtörések javítására fejlesztette ki azt az eljárást, amellyel falbontás vagy árokásás nélkül is a be lehet foltozni a csöveket. Lényege az a gumiszerű műanyag, amelyet borsszemtől szilvaméretűig terjedő nagyságban gyártanak. A csőbe helyezett anyag a gyenge áramlásúra állított vízzel jut el a lyukadás pontjáig. Ott a kiszökő víz a nyílásba szívja a tömítőanyagot, és mert annak helyesen megválasztott darabkái nem férnek ki a résen, összegyűlnek és megkötnek. A tömítő anyag a szennyvízlefolyó csövekben is használható, mert ugyanúgy elakad a törés helyén.
Egy Missouri állambeli vállalat olyan bőr- és üvegszövet-darabkákból álló anyagot dolgozott ki, amelyet hő hatására keményedő epoxigyantába kevernek, és folyékonnyá tesznek. A nehezen kiásható helyen bekövetkezett csőtörések esetén a sérült szakasz két hozzáférhető végének kiszerelése után a folyékony anyagot a sérült csőszakaszba pumpálják, hevített gőzzel a csőfalra nyomatják, ahol a hőtől új, nyomás- és vízálló béléssé szilárdul.
A RedZone Robotics amerikai vállalat Solo típusú automata szennyvízalagút-ellenőrét a Carnegie Mellon Egyetem kutatói tervezték. A videóval, lézerrel, szonárral, adatrögzítővel ellátott, aktatáska méretű és lánctalphoz hasonló gumiszalagon haladó, az alagút hibáit feltáró szerkezet két óra alatt halad végig egy olyan hosszú rendszeren, amelynek bejárása szerelőkkel korábban tíz óráig tartott.
Bruce Logan, a Pennsylvaniai Állami Egyetem környezetvédelmi mérnöke olyan kisméretű üzemanyagcellát talált fel, amely a szennyvíztárolók vegyi anyagainak kémiai energiáját közvetlenül át tudja alakítani elektromos árammá.
Kísérletei során a szennyvizet grafitszálból készített tartályba zárta, ahol a baktériumok által lebontott fehérje-, zsír- és cukorrészecskék összegyűlnek, majd átáramlanak az elem katódrészébe. A folyamat eredményeként az energiacellában hidrogén keletkezik, ami alkalmas a vizeletet vízzé tisztító szerkezet működtetésére. (Az űrhajósok vizeletét már régóta így alakítják vissza vízzé.)
Az első, hasonló elven alapuló, de még nem a fentebb említett módot alkalmazó, hidrogénnel működő, 100 000 fős település szennyvizét tisztító létesítményt tavaly helyezték üzembe az Egyesült Államokban; melléktermékként 200 tonna szemcsés, magas hatásfokú műtrágyát is előállít. Skandináviában már több is működik belőlük.
Forrás: MTI
